erintes
Admin
|
# Elküldve: 2008.01.17 03:16
Válasz
Sikerült megnézni a filmet, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy tetszett vagy éppen csalódást okozott.
De kezdjem a negatívumokkal. A film kezdetétõl a végéig, egymást követik a megbotránkoztató jelenetek: vizelés a mosdóba, maszturbáció büntetésbõl, vérfertõzés, homoerotika. A fürdõkád mellé elhelyezett tükrök, hogy nehogy lemaradjunk a látnivalóról, ha a szereplõ esetleg háttal lenne. Ezzel a módszerrel garantáltan ébren lehet tartani azon nézõk figyelmét, akik nem csömörölnek meg idejében a látottaktól, és kárpótolni lehet az 1968-as történelmi eseményeket bemutató cselekmény hiányát. Bár, Bertolucci a forradalom élményét sokkal inkább a személyes szabadság kiélésén keresztül próbálja bemutatni. Technikája kísértetiesen hasonlít viszont Mel Gibson Passiójához, ahol szintén percenként sokkolnak, bár pornó és szexualitás helyett véres jelenetekkel.
A film bizonyos értelemben nagyon távol áll a valóságtól. Mindhárom szereplõje esztétikailag tökéletes, szépségideáljainknak megfelelõ. Továbbá túl könnyen történik közöttük minden. Tetteiknek nincsenek következményeik, kezdeti látszatellenállásból pillanatok alatt kerülnek meglepõ beleegyezésbe. A valóságban mindez nagyon ritka, úgy most, mind 40 évvel ezelõtt, még az akkori Franciaországban is.
Meglepõ az a határozottság is, ahogy Isabelle az öngyilkossághoz fordul, amikor kiderül hármuk kapcsolata. És teszi ezt minden belsõ viaskodás nélkül. Bár statisztikailag inkább a férfiak azok, akik gyakrabban fordulnak e végsõ eszközhöz, problémáik megoldásaként.
Nincs összhangban a lány határozott, szabados, független viselkedése a szobájában levõ macikkal. A kezdeti csábító, irányító szerepe, a késõbbi áldozattal, aki sírva hisztizik, amikor a testvérét más nõvel találja.
A film pozítivumai közé sorolnám azokat a kedves jeleneteket, amikor a szereplõk klasszikus filmekbõl részeket idéznek. Jó ötlet volt ez Bertolucci részérõl. A szereplõk filmélményeiken keresztül élik meg a valóságot. Folyton filmekrõl vitatkoznak, bár néhol a filmes fejtörõkben nem a megfejtés a lényeg, hanem a büntetésen van a hangsúly.
A rendezõnek azért sikerül belopnia a filmbe egy kis erkölcsi mondanivalót is. Így például azt, hogy ha egy kapcsolat természetes menetében megfordul a sorrend, a közbensõ lépésekre mégis igény van, és ezeket elõbb-utóbb be kell pótolni. Így bár Matthew és Isabelle között nagyon hamar, erõltetett módon, szeretkezésre kerül sor, a végén mégis sort kerítenek a randevúra és egy romantikus csókolódzás is összejön a moziban.
Érzelmi szempontból a film csúcsélményének tartom a Louvre-múzeumbeli közös futást, miközben egymás kezét tartják. Érzelmi összetartozásuknak ez volt a legszebb tapasztalata. Ebben a pár pillanatban sikerült legjobban megélniük egymást és saját magukat.
A film Edith Piaf közismert dalával ér véget, és nem hiszed el, hogy már vége van. Ezer kérdés, gondolat zsong a fejemben. "Non, rien de rien, non, je ne regrette rien!" Mit nem kellene sajnálni? Vagy miért is az a címe ennek a filmnek, hogy az Álmodozók? Hiszen az egy hónap alatt amíg elzárkózva éltek a világtól, sokat nem álmodoztak arról, hogy milyen is szabadnak lenni, hanem inkább felelõtlenül és meggondolatlanul ûzték erotikus játékaikat. Majd a barikádokon ugyanilyen meggondolatlansággal tépik fel a köveket. Minden áron és minden ellen lázadni akarnak.
Mindent összevetve, a film pontosan ennyit ér. Egy jó film, amelyet Európa Filmdíjra jelöltek, de díjat nem kapott.
|
Regisztráció
